Dr. Papp Lajos

"Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb 

a veled való találkozás után, mint előtte."

(Teréz anya)

Az ember alapvetően egy lelki lény (függetlenül attól, hogy ki mit gondol saját magáról.) Manapság a legtöbb embernek anyagi problémái vannak. Az anyagi probléma például, egy olyan problématípus, ami az embert olyan lelkiállapotba kergeti, amelyben az képtelenné válik az alap probléma megoldására.
Nem tudom észrevetted-e, amikor az ember klassz társaságba keveredik, eltűnnek a problémák.
A franc tudja hová illannak el az elviselhetetlen, gyomort facsargató érzések, de eltűnnek az biztos.
Ezután az ember olyan perspektívában képes látni az életét, hogy legszívesebben pofán verné korábbi önmagát, amiért nem keveredett hamarabb klassz emberek közé.
Ráadásul, ha ezek olyan emberek, akik szintén valamire a MEGOLDÁST keresik éppen, nem pedig a cirkuszi hangulat miatt olyan lelkesek, hát…

ilyenkor elképesztő dolgok szoktak történni..

Dr. Papp Lajos szívsebész, a Pécsi Tudományegyetem tanára, valamint PTE ÁOK Szívgyógyászati Klinika igazgatója. Széchenyi- és Magyar Örökség, Prima Primissima - , Pro Cultura- díjjal ismerték el. Alább nagyszerű előadásának kómáról szóló részét tesszük közzé.

"Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető professzor - aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember - azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja - aki engem egyébként jól ismert és tisztelt - felhívott, és részletesen elmondta az esetet. A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben.

Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt.
Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen.
Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a beteg körül.
Én csak egyet kérdeztem tőle:
- hisz-e abban, hogy életben marad.
Mondta, jelezte, hogy hisz.
Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom.
Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció.
A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt.
Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának.
Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét.

És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat:

"Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? 
Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. 
Nem szabad föladnia."

A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott. Ami a döbbenetes, az most következik.

A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat. 

Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta.
Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították.
Azt mondta a hölgy:

"Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg.
Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni."

Ez a nő mindent elmondott.

Azt mondta:
"Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről."

A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon.
Életfunkciói nem voltak.
Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással,
amiről mi nem tudunk.
Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk -
vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs is.
.Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt.

De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti élményeikről, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívműtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívműködést.
Megállítani a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem annyira.

Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk.
Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat.
Sokszor a betegek a szív újraindításának élményéről pontosan beszámolnak.
Ez azért döbbenetes, mert arról az időszakról, amelyről ő beszámol - nevezetesen a szív újraindításának élményéről - abban az állapotban ő a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem érezhet semmit, de nem is élhet."

A szeretet eredménye

ÉLETMENTŐ ÖLELÉS

Egyhetes ikreket inkubátorba kellett tenni, és úgy volt, hogy csak az egyik marad életben.
A kórház nővére szembeszállt a szabályokkal, és a babákat közös inkubátorba helyezte.
Miután betette őket, az egészségesebb baba átvetette karját testvérén, és átölelve tartotta. 
Erre a kisebbik szívverése stabilizálódott, és testhőmérséklete is normálisra emelkedett.
(Esti Judit interjúja nyomán)

Ne felejtsük el megölelni, akiket szeretünk!

Nyílt levél a Magyar Nemzethez

Kiáltás az, segélykiáltás, amelyet véleményrovatunkban rendhagyó módon közreadunk.
A világhírű szívsebészprofesszor, Papp Lajos, aki eddig mások segítségkérő szavára volt teljes figyelemmel, aki egész életét a gyógyításra, betegek és elesettek istápolására tette fel, a közvéleményhez fordul.

Nyílt levele: figyelmeztetés az élőknek, mindenkinek, de kivált azoknak, akik valamennyiünk életéért, annak megőrzéséért és minőségéért felelősséggel tartoznak.

Hozzunk áldozatot Nemzetünkért! - mondja az orvos, aki most a legnehezebb áldozatot hozza meg: 
a visszavonulást, hogy ezzel is intsen, figyelmeztessen. 

Akinek van füle, hallja!

A Teremtő kegyelméből betöltöttem a hatvanadik életévemet.
Esendő bűnösként, sok hibával megélt életem minden tettét vállalom!
Köszönöm Önöknek, a Magyar Népnek, hogy taníttattak, ezért ez idáig és életem visszalévő részében is adósuk maradok. Rendkívüli döntést hoztam az elmúlt napokban.
Lemondok igazgatói pozíciómról, egyetemi tanári, gyógyító, kutató, oktatói tevékenységemről és múlhatatlan szerelmemről - a szívsebészetről.
Teszem ezt azért, mert a továbbiakban nem vállalok cinkosságot a Magyar Emberek elpusztításában.  
Nem leszek társtettes a Magyar Genocídiumban.

Magam is gyilkos vagyok! Többszörös gyilkos. 
Tömeggyilkos!
Több ezer műtétet végeztem, melyek során 48 beteg halálát okoztam. 
Tizenegy beteg meghalt, mert az ígért műtétet nem tudtam elvégezni.
Tizenhét éve egyetemi tanár, klinikaigazgató vagyok, ezért a 
Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Szív- és Érsebészeti Klinikáján, a Zala Megyei Kórház és a Pécsi Tudományegyetem Szívgyógyászati Klinikáján elhunyt mintegy háromszáz beteg haláláért is felelős vagyok. 
Nem védekezhetek azzal, hogy a halálozási statisztikák alapján a világ egyik legalacsonyabb halálozásával operáltunk, gyógyítottunk. 
Nem védekezhetek azzal, hogy több mint ezer állat életét áldoztam fel, hogy emberek ne haljanak meg. Tudom, hogy minden esetben hibáztunk: nem volt meg a kellő tudásunk, nem jól ítéltük meg a lehetőségeinket, a betegek teherbíró képességét, fáradtak voltunk, és idő előtt föladtuk a betegért folytatott küzdelmet. Röviden, gyarló emberi gyengeség okán emberéleteket veszítettünk el.

De: soha sem én, sem az általam irányított orvosok nem tagadták meg a hozzájuk fordulóknak a segítségnyújtást. 

Betegnek a betegségről, az elhunytak haláláról mindig mindenkinek igazat mondtam.

Nem tettem különbséget ember és ember között semmilyen okból. 
Nem árultam a gyógyítás lehetőségét. 
A legszegényebb is megkapta azt, amit a leggazdagabb. 
Hálapénzt sokan nem adtak, sokaktól nem fogadtam el.
A betegektől kapott hálapénz egy részét munkatársaimnak adtam, döntő részét a betegeknek visszaadtam, mert több mint ezer előadást tartottam, több mint ötszázezer kilométert utazva, a Kárpát-Haza minden területét bejárva, előadásért díjat, útiköltséget nem fogadtam el. 
A magamnak megtartott hálapénz után a mindenkori törvények szerint adóztam!
Igazgatóként soha nem hazudtam beosztottaimnak, mindenkor az alapvető erkölcsi törvények 
és a mindenkori állami törvények betartását kértem,
és magam igyekeztem a törvények betartásában példát mutatni. 
Életem során korrupciós pénzt el nem fogadtam, semmiféle korrupcióban részt nem vállaltam. Visszalévő életemben gyógyító emberként csak szolgálni kívánom Nemzetem minden polgárát.

Soha, senkitől nem fogok elhatárolódni, a lelkiismeret és a Krisztusi szeretet törvényeinek akarok megfelelni. 

Kérek minden Magyar Nemzethez tartozót, hogy hozzunk áldozatot Nemzetünkért!

2008.07.16.

Ne fogadjuk el a hazugságot!
Ne öljük meg magzatainkat!
Mondjunk nemet a Gonosznak!

Bocsássák meg bűneimet,
fogadják el sokak számára érthetetlen döntésemet.
"...és az igazság felszabadít!"

(János evangélium 8:32)

Dr. Papp Lajos



részlet egy vele készült riportból a Hetek újságírójával:
– Professzor úr, Ön közel huszonöt éve operálja az emberi szívet. Nemzetközileg is elismert, nagy tudású sebész hírében áll. Sok olyan ember életét megmentette, akiknek az életfunkciói a műszerek szerint már nem működtek, és a kollegák is lemondtak róluk.

Ön mégis elvégezte a műtétet, és ezek a betegek ma is élnek, jól vannak. 

Hol van Ön szerint a határ az élet és a halál között? 

Mi számít a halál pillanatának, ahonnan már nincs visszaút, és mi az a pillanat, mi az a szituáció, amely a tudomány mai állása szerint a halál pillanata, de az Ön tapasztalatai szerint mégsem az? Milyen rejtett tartalékai vannak az életnek, amelyekről nem tudunk?
– Föltette a kérdések kérdését.

Úgy gondolom, a halál egy végállapotot jelenthet, tehát magát a halált egy hosszabb folyamatnak vélem. Fokozatosan halunk meg. 

Tehát nem tudom vállalni a felelősséget, hogy egy adott időpillanatban kijelentsem valakiről, hogy halott vagy sem. 

A halál fogalmát az orvostudomány az agyi tevékenység, bizonyos reflexek megszűnéséhez köti. 

Erre viszont kissé rácáfol a szívsebészet. 

Minden szívműtétnél, amikor az emberi testet bizonyos hőfok alá lehűtjük, akkor azok az életfunkciók, melyeket az élethez szoktak kötni, semmiféle műszerrel nem regisztrálhatók, merthogy nincsenek. 

De ettől még soha nem fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy én ilyenkor egy halott embert operálok. Nem tudom megfogalmazni, mi az, ami bennem mégis az élet érzését kelti, hiszen semmiféle kommunikációra nem képes, reflex- és élettevékenységei a betegnek nincsenek, ráadásul olyan hideg, mint a boncteremben. 

És mégis él. Érti? Él.

Hiszen, ha a szívét újra megindítom, a szív újból dobog, és ha felmelegítem, akkor minden életfunkciója – még a legmagasabb rendű agyi tevékenység is – visszatér. 

Én abszolút bizonytalan vagyok abban a tekintetben, hogy a halál valóban azt jelenti-e, amit az emberiség ma a halálról tud.
– Nem tudná mindezt, amit eddig elmondott, egy Önnel megtörtént esettel illusztrálni?
– 1991-ben vagyunk, egy fiatal, kétgyermekes családanyáról van szó. Mikor hozzám, a műtőbe behozták, a szíve már megállt, és minden orvosi kritériumot kimerítően beállt a halál. 

A kérdés itt nem az volt, hogy vajon meghalt-e, hanem hogy mikor halt meg. Tudniillik, miközben a műtőbe szállították, nem volt náluk olyan ellenőrző műszer, amellyel az életfunkciókat követni tudták volna. Elkezdtük az újraélesztést.

Ezt természetesen – ugyanúgy, mint a szívműtéteket – nem egyedül végeztem, ez egy tíz-tizenkét tagú csapat munkája, amely csapatnak én vagyok a kapitánya. 

Negyven perces megfeszített munkával sem tudtuk az életfunkcióit beindítani, azaz a halálból valahogy visszahozni. És én, a kapitány azt mondtam – miközben Istennel és a világgal pereltem –, hogy: akkor most elhagyjuk a hajót.

– Miről szólt ez a perlekedése?
– A miérteket kerestem.

Miért kellett ennek a fiatalasszonynak meghalnia és két gyereket árván hagynia? Ennyit ér a tudományom? Most mit tegyek, Istenem? 

Már kihúzták a csövet a légcsövéből, már az utolsó fázis lett volna, hogy az EKG-kontaktust megszüntessék, mikor kifelé menet a műtőből az ajtó kis kerek ablakán, nem is tudom miért, egy pillanatra visszanéztem. 

Ebben a másodpercben, mintha láttam volna valamit a monitoron, most már soha nem fogom megtudni, hogy ez egy utolsó szívmozgásból származó elektromos jel volt, vagy csak meglökték a lábát, és ez az elektromos zaj valahogy a monitoron megjelent.  

Mindenesetre ez a "jel" nekem elég volt ahhoz, hogy a hitem visszajöjjön, hogy él az illető, és hogy meg tudom menteni. 

Visszarendeltem a stábot, és elkezdtük a műtétet. 

El kellett felejtenünk, hogy több mint fél óráig eredménytelenül próbálkoztunk az újraélesztéssel. 

Valahogy el kellett hitetnem a stábbal azt is, hogy nem halottat operálunk.                   

Felnyitottam a szívét. Akkor látszott, hogy az egyenirányító szelepek, a billentyűk olyan súlyosan károsodtak, tehát annyira beteg volt a szív, hogy valószínű ezért nem mutatott a gépen a monitoron semmilyen életjelt. Persze ez csak egy utólagos teória. 

A műtét alatt végig ott volt a levegőben az a kérdés, hogy: akkor most halottat vagy élőt operálunk? 

                                 A műtét befejezése után hat órával beszéltem a hölggyel.

Ennek már hét éve, és a hölgy azóta is él és jól van. 

Amint látja, borzasztóan veszélyesek mindenhol a dogmák, a beidegződések, de leginkább az élet és halál mezsgyéjén. 

Tarthatatlannak tartom azt, hogy az emberi életért való küzdelmet pillanatokhoz, percekhez kössék. 

Sok ember, érzésem szerint azért hal meg, mert az egyetemi tankönyvekben még mindig azt olvashatják az orvostanhallgatók, hogy három perc után nem érdemes újraélesztést végezni, mert az már maradandó agykárosodást okoz, és hat-hét perc után a szív sem újraéleszthető. 

Ezt a dogmát mindenki megtanulja és elhiszi, bár számtalan ellenpéldával találkozik élete során. 

Ezek természetesen a tudomány mai állása szerint megalapozott tételek, csakhogy tartok tőle, hogy a tudomány az élet számos területén vajmi keveset tud. 

Egy mondattal válaszolva a kérdésére, azt tudom mondani: 

nem érzem magam olyan tudás birtokában, hogy meg tudnám biztonsággal állapítani az élet végének és a halál kezdetének a pillanatát. Ezért aztán biztos elkövettem többször azt a hibát is, hogy halotton végeztem az újraélesztés manővereit.
– De ez még mindig sokkal jobb, mintha egy még élő emberről mondana le, reménytelennek ítélve a helyzetet, nem?
– Így van. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt egy fiatalember szívműtétje után – már az intenzív osztályon történő kezelés során – egyszer csak beállt a halál: megszűnt dobogni a szíve.

Teljesen reménytelenül folytattuk az újraélesztési manővereket több mint fél órán keresztül. 

Én már csak azt észleltem, hogy majdnem egy óra múlva egyedül maradtam ezzel a fiatalemberrel. 

És valóban, mint egy rongybaba a kezeim alatt élettelenül vonaglott, ahogy a szívkompreszsziókat, azaz a mellkas nyomását végeztem.  

Ez a fiatalember egy óra és néhány perc múltán újra élt, elkezdett dobogni a szíve. 

Eszmélésének különböző fázisaiban röviden elmondta az élményeit, hiszen ő valóban nagyon messziről jött vissza. 

Azután is teljes életet élt, kisgyermekei felnőtté váltak, és együtt öregedett a feleségével. 

Sajnos, 1998-ban egészen más betegségben – agydaganat – elhunyt.

– Ahogy Ön beszél a műtéteiről, az újraélesztésekről, úgy tűnik, mintha egy harcról, egy birkózásról beszélne...
– Elég precízen fogalmazott. Sokszor úgy érzem, hogy magával a halállal birkózom.

Idáig mindig az volt a benyomásom, hogy nem én győztem, hanem ő engedte, hogy két vállra fektessem. Mikor sikerült ebből a birkózásból győztesen kikerülnöm,

a betegem életben maradását jutalomként éltem meg. 

Jutalomként azért a hitért amit az életbe vetettem. 

Sokszor a kórteremben csak a haldokló, a halál, meg én voltam. 

Semmiféle észérvet nem tudok fölhozni arra vonatkozóan, hogy miért folytatom az életfunkciók fenntartását. Az esetek döntő részében a keringést úgy tartottam fönn, hogy nyomtam a mellkast ritmikusan, a lélegeztető gép pedig lélegeztette a beteget. 

Semmiféle objektív jel nem mutatott arra, hogy amit teszek, az hatásos, és nem halott emberen végzem ezt a cselekvéssort vagy beavatkozást. 

És hogyha nagyon hittem és sokáig csináltam, az esetek nagy részében a jutalmam valóban az élet volt.

Ez valóban birkózás.
– A betegeknek tulajdonképpen miben vagy kiben kell hinniük? 

A gyógyulásukban, Önben, az életben vagy mindháromban? 

Illetve a félelem érzése mennyire gátolhatja az életben maradást?
– Vannak betegek, akik világosan és tisztán látják, hogy mennyire nehéz és veszélyes a műtét, amire vállalkoztak. 

És mégsem érzek egy pillanatig sem halálfélelmet bennük. Ezek a betegek biztos, hogy élnek a műtét után. Legyen az akár a legveszélyesebb és legnehezebb műtét is. 

Az a több évtizedes tapasztalatom, hogy ha a beteg nagyon fél, akkor valahogy az ő félelme rám ragad, és ott kísért végig a műtét során. Ezt tudományosan szintén nem tudom alátámasztani, de azt be tudom bizonyítani, hogy azok a betegek halnak meg, akiknek óriási halálfélelmük van. 

Minden betegnek, akit megoperálok, elmondom, hogy csak akkor akarja a műtétet, ha száz százalékosan bízik benne, és bízik bennem is, hogy mindent meg fogok tenni az életéért. 

Akik mégis meghaltak a bízók közül, szinte kivétel nélkül a műtét előtti este a családjuknak halálfélelmükről beszéltek és arról, hogy úgy érzik, nem fogják látni többé egymást. 

Végrendelkeztek, és a halál utáni sorsukról is döntöttek. Ha ez nekem akkor a tudomásomra jutott volna, másnap nem operáltam volna meg őket. 

Nehéz szétválasztani az objektív tényeket az emberi érzésektől.

– Az emberi jellem milyensége és a szív állapota, egészsége között lát Ön valamilyen összefüggést?
– Ezt a kérdést még soha nem tették fel nekem. 

Én sok úgynevezett rossz, gonosz, istentelen emberrel találkoztam, de érdekes módon a műtét előtti napokban eléggé látványos módon megváltoznak. 

Ilyenkor mindenki leveti az álarcát. 

Őszinte lesz önmagához, felismeri a legnagyobb hibáit, tévedéseit, és hirtelen meg akar változni.

Úgy látom, hogy sokszor a halál lehetőségének a közelsége a csip-csup dolgokról a lényeges dolgokra irányítja a betegek, az emberek figyelmét. Elkezdik értékelni az életet.

– Professzor úr, hogyan viszonyulhatunk a halálhoz úgy, hogy még ez a viszonyulás is az élet malmára hajtsa a vizet?
 

– Én régen intenzív osztályon kezdtem az orvosi pályámat, és akkor elfogadtam azt, 

hogy súlyos, halálközeli állapotokban behozott betegek esetében

 – mivel ilyen állapotban láttam meg őket először – 

a természet és az élet rendje, hogy ők most esetleg meghalnak. 

Mikor viszont szívsebésszé lettem, és élő, kétlábon járó, látszatra egészséges emberekként találkoztam először a betegeimmel, így már nem tudtam elfogadni a halált, 

nem tudtam elfogadni a műtéteim általi halált, és a mai napig sem tudok elfogadni egyetlenegy halált sem. 

Ezt nem tudom egy természetes állapotként kezelni. Az a nézet, illetve hozzáállás, hogy mikor az ember operál, akkor az teljesen természetes, 

 hogy ennyi és ennyi ember meg fog halni, ez számomra abszolút tarthatatlan. 

Csak azzal tudom minimálisra csökkenteni a halálozást,

ha nem tekintem 

természetesnek egyetlen ember halálát sem. 

De annál inkább az életüket.