A következő címkéjű bejegyzések mutatása: adomány. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: adomány. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. június 17., szerda

hétköznapi hősök

azért működik még úgy, ahogy ez az ország, mert az utolsó pillanatban mindenhol akadnak áldozatkész emberek. Pedagógusok, akik nem tudják tovább nézni tanítványaik nyomorát, inkább a pénztárcájukba nyúlnak. Ápolónővérek, akik az otthoni házi patikából is képesek bevinni lepusztított kórházukba a lázcsillapítót.

Gonda Józsefné késő délutántól várakozott a betegszállítókra az SBO-n, ahol azzal nyugtatgatták: mindjárt megérkeznek érte. Este nyolckor sem jöttek. A szállítók régen hazamentek, már a nővérek is műszakot váltottak, a 72 éves algyői asszonyt hajnali 2-kor egy emberséges orvos szánta meg, és vitte haza a saját kocsijával.

Egyre többször hallani hasonló történeteket. Többnyire ugyanazt a következtetést vonhatjuk le belőlük: azért működik még úgy, ahogy ez az ország, mert az utolsó pillanatban mindenhol akadnak áldozatkész emberek. Pedagógusok, akik nem tudják tovább nézni tanítványaik nyomorát, inkább a pénztárcájukba nyúlnak. Ápolónővérek, akik az otthoni házi patikából is képesek bevinni lepusztított kórházukba a lázcsillapítót. 

Gazdálkodók, akik a harsogó kormányzati propaganda ellenére is józan paraszti ésszel gondolkodnak, és a kánikulában nem tagadják meg az ivóvizet a tanyájukra vetődő menekültektől. Alkalmazottak százezrei, akik a nyolcórás munkanap letelte után akkor sem hagyják félbe a sürgető feladatot, ha pontosan tudják, a jogszabályokban előírt túlóradíjról nem is álmodhatnak. Persze azt is lehet érzékelni: kicsit belefáradtak az emberek a sok áldozathozatalba. Abba, hogy ügyeletes balekként mindig ők oldják meg mindazt, amit egy normálisan működő országban a kormányzatnak, a választott politikai osztálynak kellene.

A hírek arról szólnak: nekik van jobb dolguk is. Saját képmásukat felavatni. Önmaguknak lakáspályázatot kiírni. A klientúrát kitüntetni, megrendelésekkel elhalmozni. Rég elhalt szülők földi maradványait városi díszsírhelyre csempészni. Családi céghálózatot felvirágoztatni. Fociimádó fiaikat BL-döntőre vinni. Gyermekeiket saját lábra állítani. Százmilliókért, milliárdokért nemzeti konzultálni és plakátokkal nyomorultak ellen kampányolni. Vizet prédikálni és közben bort inni.


Rengeteg olyan fogalom létezik, amelyeket, ha lehetőségem lenne, törölnék a köztudatból. Az aranyérmes a gyermekéhezés fogalma!

Egy gyerek még akkor sem lehet éhes, ha a szülei semmit nem tesznek azért, hogy naponta minimum ötször enni tudjanak adni neki, de ha a helyzet ennek éppen az ellenkezője, mint Krisztináék esetében, akkor eljön az a pont, amikor az ember úgy érzi: a tehetetlenségnek olyan fokáig jutottunk, amikor a szavak nem segítenek.

.. elsőre az jutott eszembe, hogy egy héten egyszer az egész családot meghívom reggelire, tízóraira, ebédre, uzsonnára, vacsorára. Ismeretségi körömben is tudok még vagy száz emberről, akik megtennék ugyanezt.

Aztán rájöttem: És akkor mi van? Hogyan lehet egy ilyen akciót úgy megszervezni, hogy a meghívottak önérzete, büszkesége és önbecsülése ne sérüljön? És akkor még nem beszéltem arról, hogy mi lesz azzal az összeszámlálhatatlan családdal, akik pontosan olyan gondokkal küzdenek, mint ők, ám segítséget kérni is szégyellnek.

 https://www.facebook.com/groups/977362402286160/
No, de ha erre a saját ,,nagy" ötletre azt mondom, hogy rossz, akkor mi a jó? Mert, hogy valamit tenni kell, azt, úgy gondolom, nem vitathatja senki...


forrás delmagyar.hu borsonline.hu

2014. december 11., csütörtök

KARÁCSONYI TÖRTÉNETEK

KlickDat
nem rég kaptam, megosztom :)




Állok a baromfiüzlet előtti sorban, a nagycsarnokban. Lassan haladunk, csoszogva, jön Karácsony, ilyenkor mindenki valamivel többet, valami mást, kicsit többért, mint egyébkor.
Előttem idős néni hatalmas, gyékényből font szatyorral.
Nincs az idős asszonyon semmi különös, vele egyidős kabátja szürke, nyaka köré zöld sálat tekert, fején hatalmas, lila kötött sapka.
A lábán barna, magas szárú, végig fűzős cipő.
Pont olyan, mint nagyanyámé volt.
Magas, elegáns hölgy kerül sorra, divatos, hosszú kabátja makulátlan, karján csinos bevásárló kosár, kezén puha kesztyű, a budai úriasszony őstípusa.
Először pulykamell filét választ gondosan, aztán két csirkét, szemrevételezi az elé kínált portékát, az egyiket kicserélteti, nem elég dundi vagy nem elég sárga, mindegy is.
Vesz még egy kacsát, ellenőrzi, hogy a mája szép-e, meg tyúkot, egy felet, levesnek.
Előttem a néni toporog, fejét forgatja, mint aki kiutat keres. A hölgy közben áttér a felvágottakra, baromfi virslit választ, egy kilót, pulykakolbászt is. Megkérdi elég füstölt-e és azt is, ugye nem csípős? Azt a vendégei nem szeretik. Végül kér még csirkemell sonkát is, mert hidegtál is készül, és azt a sonkát a lánya nagyon kedveli. Az idős asszony közben döntést hoz, kilép a sorból és indulna, de a kiszolgáló hölgy utánaszól:
- Tessék maradni Márti néni, a hölgy rögtön végez, és már maga jönne!
Az én kopott öregasszonyom kényszeredetten lép az ablakhoz, és nagyon halkan kérdez:
- Van fagyasztott szárny, Zsuzsikám? Vinnék két csomaggal.
Az eladó jókedvű, nevetve kérdezi mamikát, miért nem visz frisset, az most akciós, olcsóbb, mint a mélyhűtött. A néni szabódik, aztán kér kétszer egy kilót, közben magyarázza: egyiket kirántja, másikból pörkölt lesz, az ember igen szereti. Az ablak mögött a férfi kiszolgáló most érzi idejét a poénnak.
- Vigyen combot meg mellet, mama! Olyan zsenge, kenyérre lehet kenni. Hát egyszer van Karácsony, nem igaz? A harsány hang megdermeszti a sorban állókat.
Magam, kis híján felszisszenek.
A férfi körülnéz, megérti a helyzet tragikumát.
Ránéz eladótársára, lassan félretolja: hagyd, majd én!
Nejlonszatyrot fog, rakja a szárnyakat, aztán méri.
Rakja a következőt, de először a combok közé markol, majd két hatalmas csirkemellet ejt a combokra, végül egy összemaroknyi szárny következik..
Nem méri le, csak harsányan kiáltja:
- Ahogy a kedves vevő kérte, kettő kiló a szárny, éppen hatszáz forint! A csirkeszárnynak 499.- forint kilója, akciósan.
Kilódítja a két szatyrot a néni elé, elveszi a remegő kézből az ezrest, és visszaad egy ötszázast, aztán kiszól az ablakon, sürgetően:
- Tessék jönni, kinek mit adhatok?




Fiatal pár áll az illatszerrel és háztartási vegyi áruval kereskedő üzletlánc boltjának pénztáránál.
Nagyon rosszul öltözöttek.
Az asszony mellett babakocsi, benne az új generáció, a testet öltött jövő.
A férj elkeseredetten kotor pénztárcájába, egyre kisebb címletű bankjegyek kerülnek elő, aztán a csöri: húszasok, tízesek, ötösök. A pénztáros kislány előtt két, bőröndnyi csomag pelenka, ő pedig vár türelmesen. A férj végül feladja, átteszi párja kezébe a pénzt, és halkan annyit mond:
- Az egyiket visszaviszem.
Szürke gyapjúfelöltős, kalapos, idősebb úr lép ki a sorból, tartok tőle, most fogyott el a türelme, reklamálni fog a fiataloknál, miért nem előbb számoltak? Megfogja az apuka karját.
- Várjon, fiatalember! - Tárcájából előveszi az üzletlánc pontgyűjtő füzetét, és odaadja a pénztárosnak. - Erre jár húsz százalék kedvezmény, mert betelt. Ha úgy sem elég a pénzük, kérem, a maradék összeget hozzám üsse be, kisasszony!
A fiatalok hálálkodnak, a férfi legyint, látszik rajta, hogy zavarban van.
A házaspár végül távozik pelenkástul, babakocsistul.
A kalapos úr visszaáll a helyére a sorba, a mögötte álló férfi pedig megszorítja a könyökét.
- Ez szép volt, Miklós. A kalapos legyint: hagyjuk...

"Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!"


Ezeket a sorokat József Attila írta, 1922. novemberében.
Hát rakjuk meg végre azt a nagy-nagy tüzet!
Fogjuk meg végre egymás kezét, öleljük át egymás vállát, karoljunk egymásba nagyon szorosan.
LEGYEN BÉKESSÉG KÖZTÜNK MINDENKOR.

Minden Kedves olvasónak
Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepeket Kívánok!